A Wehrmacht csapatainak bevonulása Magyarországra új helyzetet teremtett.

A német biztonsági szervek először a lengyelekre rontottak rá. Csoportosan vettek őrizetbe katonákat és polgári személyeket egyaránt. Az is előfordult, hogy a helyszínen legyilkolták őket. A Gestapo, a Sicherheitsdienst elől menekülő német és osztrák zsidók – a legtöbben Budapesten húzódtak meg – tudták, hogy az üldözők elől nincs további menekvés. A megszállás első heteiben egy részük öngyilkos lett.

Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer deportáló osztaga (Sonderkommando) és a kollaboráns magyar főtisztviselők halálos présbe szorították a 825 ezernyi magyar zsidóságot. Mégis, a legtöbben reménykedtek, abban bíztak, hogy ami külföldön a zsidókkal megtörtént, velük nem fordulhat elő. Csalódniuk kellett. Sztójay Döme tábornok kormánya mindenben teljesítette a németek követeléseit. A zsidóság üldöztetése nem döbbentette meg a magyar társadalmat. A zsidók „törvényes” kirekesztéséhez hozzászoktatott, propagandával fertőzött többség passzív, közönyös maradt. Egyedül Győr városban akadtak bátor fiatalok, akik gomblyukba tűzött sárga virággal fejezték ki a sárga csillag viselésére kötelezett zsidó állampolgárokkal való együttérzésüket.

Április 16-tól a magyar hatóságok – a sokat tapasztalt SS „tanácsadók” útmutatásait követve - megkezdték a vidéki zsidóság százereinek gettóba kényszerítését. (2004-től április 16. a holokauszt magyarországi emléknapja.) A zsidóknak, a zsidónak számító lakosoknak minden tulajdonukat hátrahagyva, családostól, kijelölt épületekbe, téglagyárakba, városszéli üres gyárépületekbe, raktárakba kellett költözniük. A gettókban „önigazgatást” vezettek be, a gyakorlatban a csendőrség, a hatóságok parancsoltak. Sok zsidó férfit elrejtett vagyona után kutatva vallattak, holtra vertek. A kirendelt bábák megalázó, embertelen módon átkutatták a nőket, a kislányokat is.

A szenvedőkkel együttérzők igazolványaikat, papírjaikat kínálták fel, adták át zsidó barátaiknak, ismerőseiknek. Pór József apátplébános híveivel megszervezte a bonyhádi gettó élelemmel való megsegítését. Plébániáján több üldözöttnek támogatást, ideiglenes menedéket nyújtott. Az ilyesmi, a zsidók segítése, nem volt veszélytelen. A barcsi zsinagógába zsúfolt zsidó ismerőseinek Thassy Jenő honvéd főhadnagy akart segíteni. A gyűjtőhely csendőrparancsnoka "büntetésül" Thassyt közéjük zárta, és fogva tartotta. Fenyegetések közepette engedte csak szabadon.

Mások azt ajánlották zsidó ismerőseiknek, hogy elbújtatják őket, ám ezzel a lehetőséggel igen kevesen éltek. A deportálás idején elrejtőzött zsidók száma vidéken igen alacsony volt. A mentés különös példája, hogy az Ausztriából menekült osztrák Leo Tschöll Gödöllőn kezdetben iratokat gyártott magyar zsidóknak. Később ezek felhasználásával, nagy kockázatot vállalva hozott ki a gyűjtőhelyekről deportálandó személyeket.

Az embermentők magatartásában többféle motiváció figyelhető meg. A segítők, mentők legtöbbször a mentettek ismerősei voltak, de a támogatást vagy menedéket nyújtók között akadtak idegenek is, jó szándékú ismeretlenek. Volt, aki neveltetése, erkölcsi meggyőződése alapján, emberségből, önzetlen kockázatvállalással segített. Előfordult, hogy a kezdetben segítséget nyújtó a besúgástól, feljelentéstől való félelmében a befogadással járó további kockázatot, megpróbáltatásokat nem, vagy csak részben vállalta. Ilyen-olyan kifogással továbbküldte addigi védencét, hogy védje magát.

A mentés, a bújtatás mögött esetenként haszonlesés állt. Többen ellenszolgáltatást kértek, illetve vártak a segítség fejében. Voltak, akiket a gyors és „mesés” haszonszerzés motivált. A menekülés egyik lehetséges útvonalán, a magyar-román határon a román tisztviselőket, vasutasokat, (ahogy helyenként a Wehrmacht határbiztosító katonáit is) le lehetett fizetni. A budapesti német követség június 10-i jelentése szerint a lebukott német segítőket hadbírósági ítélet után május 29-én kivégezték.

A gettók nyomorában a túlnyomó többség ugyan beletörődött a sorsába, ám mégis reménykedett. Tudnivaló, hogy több településen a közigazgatási vezetők elbizonytalanodtak, s tétovázásuk nemegyszer segítőkészséggé nemesült. Az ilyen nyílt vagy felfedett gesztusokat, szándékokat a csendőrség, a belügyi felügyelet gyorsan és hatékonyan elfojtotta.

Nagyszámú lélegzetelállító eset, megannyi dráma fűződik a vidéki gettók históriájához. Egyéni, kockázatos és sikeres mentésekről van adatunk a técsői, a dési, a kassai, a szatmárnémeti, a munkácsi, a nagyváradi, a losonci és a csornai gettóból. Sikeres mentőakció történt Békéscsabán, Jászapátiban, Győrött, a Zselicség vadászházaiban. Hosszú hónapokig tartó rejtőzést eredményezett a cselekvő támogatás Miskolcon.

Több tekintélyes zsidó ügyvéden, orvoson, kereskedőn vagy családtagjaikon a „törvényességben” bízó polgárok hivatalos beadvánnyal próbáltak segíteni. Zaklatás, súlyos fenyegetések érték őket. A csendőrnyomozók azonnal felléptek. A mentendőket külön megalázták, mindenükből kifosztották.

A gettóélet nyers valóságában külön figyelmet érdemel az embermentő orvosok, egészségügyiek helytállása. Ők viszonylag biztonságos helyzetüket kockáztatva vállalták az üldözöttek támogatását, mentését. Voltak, akik azt állapították meg, hogy a gettóban tífusz, veszélyes járvány ütötte fel fejét. Így akarták megmenteni az embereket a deportálástól. Más orvosok elkülönítőket állítottak fel, félreeső betegszobákba dugták el a túlélésért harcoló védenceiket.

Az Eichmann-kommandó az Endlösung programját Magyarországon gyorsan, minden akadály nélkül végrehajtotta. Július 9-éig a magyar közigazgatás és a karhatalom által meggyötört, kifosztott vidéki zsidóságot kiszállította Auschwitz-Birkenauba. A teljes megsemmisítést (a magyar zsidóság teljes kiirtását) Horthy kormányzó intézkedése akadályozta meg: a szövetségesek előrenyomulása, a németek folytonosan romló katonai helyzete, valamint a széles nemzetközi tiltakozás hatására a fővárosban gyülekező csendőrséget visszarendelte. A magyar karhatalom bevetése nélkül a németek nem tudtak deportálni. A kétszázezernyi fővárosi zsidóság és a fegyver nélküli munkaszolgálatot teljesítő zsidó férfiak egyelőre megmenekültek.

A nyilaskeresztes hatalomátvételig terjedő időszakban az üldözöttek oltalmazói között újra meg újra bátor diákokat, tanítványait segítő, leleménnyel szöktető tanárt találunk. Látjuk, ahogyan Szabadkán (ma Subotica) zsidó csecsemőt ment egy háziasszony, vagy az elhurcolt, szeretett zsidó munkaadó gyermekeit ezer akadályon át menekíti a  cseléd, a zsidó mérnökök „kiemeléséért” minden elképzelhetőt megtesz a munkaadó. Többen erkölcsi meggyőződésből álltak ki zsidó orvosokért, gyógyszerészekért, egyetemi tanárokért.

Vissza...