1944. október 15-e után az Eichmann-kommandó – vasúti szállítóeszközök hiányában – gyalogmeneteket indított a fővárosból Hegyeshalomba, ahol SS-különítmény vette át a ”kölcsön zsidókat”. A több mint kétszáz kilométeres gyaloglás után a német határra érkezett csoportok sorsáról Rudolf Höss SS-Obersturmbannführer, volt auschwitzi táborparancsnok rendelkezett.

A bécsi országút mentén a lakosság egy része – a kora nyári deportálástól eltérően – cselekvő emberséget mutatott. Több alkalommal menedéket nyújtott a reménytelen helyzetben lévő szökevényeknek. A segítő sokszor egyszerű, néhány osztályt végzett, nem egyszer szegény ember volt.
Befogadták a szökött zsidókat (főleg lányokat, asszonyokat) Komáromban, Gönyűn, Győrött, Kisbaráton, Rajkán és Véneken. Ki parasztruhával, ki élelemmel, mások időleges menedékkel segítettek. A nyilasok ismételt letartóztatással, internálással fenyegetőztek. A helyi hatóságok folyamatos uszító felszólításokkal igyekeztek elvenni a nyugat-magyarországi alsópapság és a lakosság kedvét a segítségnyújtástól.

Kik voltak ezek a kivételes emberek, akiknek volt bátorságuk önzetlenül segíteni? Ismereteink alapján nem mondható, hogy született hősök lettek volna. Hétköznapi vidéki emberek voltak: küszködve élő gazdálkodók, iparosok, tanultak és nevüket talán alig aláírni tudó személyek. Jólelkű háziasszonyok, habozás nélkül segítő fiatal lányok. Máskor orvosok, vagy éppen a zsidó orvosok korábbi páciensei. Vallásosak és hit nélküliek, egyházi személyek vagy szervezett munkások. Akadtak közeli és távoli ismerősök, barátok és teljesen idegenek, a meghurcolt zsidó polgárok korábbi alkalmazottai vagy szolgálói. Jólelkű, egészséges erkölcsű kiskereskedők, akik ingyen adtak élelmet a bujkálóknak.

Voltak romantikus, a „fajvédelmi előírásoknak” fittyet hányó mentések. Előfordult, hogy a keresztény férj mindenhová követte zsidó feleségét, vagy a zsidó és keresztény barátok, barátnők segítették a másikat a gyalogmenetekben, a túlélésért vívott küzdelem során, reményt adva a kitartáshoz. A mentési történetekből is kiemelkednek azok, amelyekben a befogadást és mentést a megmentők kezdeményezték. Az embermentőt ilyenkor - aki talán az utolsó pillanatban jelent meg a színen -, védenceik visszaemlékezéseikben az égből jött Élet Angyalához hasonlítják.

A kora nyári, a vidéki zsidóság százezreit érintő deportálások sokkja, valamint a mind nyomasztóbb háborús helyzet közrejátszott abban, hogy a budapesti emberek segítőkészsége 1944 telén nagyobb volt. A művészek egy része mentési céllal beadványokat gyártott. Mások „mind valódibb” hamis okiratok előállításával foglalatoskodtak, műtermüket vagy annak részét búvóhelyként ajánlották fel a menekülőknek. A képzőművészeknek, a színészeknek, az irodalmároknak a zsidótörvényeket elítélő, az üldöztetéssel szembehelyezkedő része főként a zsidóként munkaszolgálatra, kényszermunkára kötelezett kollégáik és családjuk megsegítésével, bújtatásával foglalkozott.

Itt érdemel említést Rácz Vali, Tolnay Klári, Pátzay Pál, Ruzicskay György és más művészek embersége. Zsidó kollégáik, ismerőseik pártolása, mentése miatt a nyilasok megalázó módon meghurcolták, fogva tartották Karády Katalin, Jávor Pál neves művészeket. Népszerűségük, hírnevük sem védte meg őket.

A nyilaskeresztes rémuralom idején a lakosság fenyegetettsége nőttön nőtt. Így aztán műhelyek, raktárak, pincerészek, hátsó lakrészek több helyütt menedékhellyé alakultak. Ilyenek létesültek még a budafoki barlanglakásokban is. Az utóbbi helyen Kópházy Erzsébet és családja, valamint Schuck Erzsébet segített meg többeket, köztük Egri Irén írónőt és férjét, Déri Károlyt. A segítség konkrét formája bújtatás, egy másik menedékre való eljuttatás, élelmezés, életmentő papírok vagy pénz átadása, gyógyszer vagy orvosi segítség juttatása volt.

A nyilasok szüntelen razziáztak, házkutatásokat tartottak, mindenütt rejtőzködő zsidókat kerestek. Gyakoriak voltak a feljelentések, besúgások. Többször megesett, hogy az embervadászok a mentővel és az oltalmazottal egyaránt végeztek. Sokakat éjszakánként csoportosan a Duna partjára tereltek, levetkőztettek és összekötözve a folyóba lőttek.

Miskolcon Kopácsi Sándor vasmunkás és családja több üldözöttnek nyújtott menedéket. Winter Jenő munkaszolgálatos közvetítésével húsznál több bajbajutottat láttak el hamis papírokkal. Diósgyőrött zsidókat rejtegetett lakásán és további szökésüket segítette Bánhegyi Béla vasesztergályos. A gönci járás egyik kisközségében, Nyíriben Novák István gazdálkodó öt szökött munkaszolgálatost fogadott be, mentette meg őket a biztos felkoncolástól. Az egyik túlélő később Randolph L. Braham néven az USA-ban egyetemi tanár, a holokauszt világhírű kutatója lett.

Szökött munkaszolgálatosokat bújtattak Bükkszentmártonban, Egerben és Vámosgyörkön is. Balatonalmádiban Brandeisz Elza tánctanárnő többeknek nyújtott menedéket. Végül neki és védenceinek együtt kellett menekülniük. A tanárnő egyik védencével, Soros Tivadarnéval (Soros György édesanyjával) Herend közelében, egy tanya szénapadlásán érte meg a felszabadulást.

Deportált magyar zsidók életét mentették meg az ausztriai Gmünd városában, ahol dr. Artur Lanc orvos és felesége vállalt óriási kockázatot. Ennsben a Friedmann házaspár rejtette el a húszéves Hersch Dávidot. Weitra-Schützenbergben 18 szegedi zsidót oltalmazott meg Ludwig Knapp fatelep tulajdonos.

Tizenhat magyar zsidót rejtettek el, élelmeztek és óvtak minden veszélytől Rohr községben. Dobersbergben Rudolf Harrer és neje, Irmgard Harrer segítette meg az erdészeti munkára hurcolt magyar zsidókat. Rechnitzben Franziska Hutter pajtájukban sikerrel bujtatta dr. Székely Sándor deportáltat a biztos halál elől.

A deutsch-schützeni (németlövői) János Farkas plébános élete kockáztatásával segítette a magyar zsidó kényszermunkásokat. Többeket plébániáján rejtett el. Az Igaz Emberek százas nagyságrendű osztrák névlistáján közel kéttucatnyian deportált magyar zsidók megmentésért, a túlélők hálájából kapták meg az izraeli elismerést.

Vissza...